Finálé pt. 1

Töredelmesen be kell vallanom, hogy több, mint két hónapja hazajöttünk Törökországból. Azóta kellett vizsgázni, kellett dolgozni, kellett barátozni, így az utolsó periódus dokumentálása még nem történt meg. Ezt szeretném most pótolni, valamint terveim szerint egy összegzést is megfogalmazok, ami valószínűleg két hónap Töröklend-mentesség után jól fog menni, már abban az értelemben, hogy ami fontos volt, eszembe fog jutni, ami lényegtelen meg nem írom le. Mindenesetre a poszt valószínűleg hosszú lesz!

Az utolsó poszt (Bursa leírása) után megcsináltuk a vizsgáinkat, összesen 8 tárgyból egy dolgozatot kellett írnunk május 31-ig, a tanév végéig. A maradék kurzusok esetében beadandókat kellett gyártani, ami pár órát vett el igazából az életünkből. Ezen kívül gyártottunk Campus Hungary rövid tanulmányút pályázatokat, melyeket sikeresen elnyertünk, Mónika részéről ez egy igen érdekes tevékenységet jelentett, amiről bízom benne, születni fog egy poszt:) Az utolsó napokban elstoppoltunk egy Akcay közelében lévő településre, ahol a fő terv a Törökországban lévő egyetlen preparált kérgesteknős megnézése volt. A terv sikerült, a mintegy 200 liternyi, preparálásra használt olaj megtette a hatását: az állat csillog-villog még ma is. Ez a teknős az 1980-as évek vége felé akadt egy halász hálójába, ahol egy magánember vállalta az állat tartósítását, kiállítását. Ez az úr működteti ma is a múzeumot, ahol látható az állat.

 

Az úton egyébként először sikerült látnom virágban az addig számomra mindig csak vegetatív hajtásokat fejlesztő sárkánykontyvirágot. A növény kertekbe is kerül néha, ugyan enyhe, de dögletes bűzt produkál, úgyhogy a kerti tó melletti nyugágy mellé nem érdemes plántálni. 

Sárkánykontyvirág (Dracunculus vulgaris)

Különleges mintájú a növény:

Ezen kívül volt még egy pár érdekesebb növény, íme a japánnaspolya (Eriobotrya japonica), mely ehető, és a közepében egy nagy, fénylő mag található, a törökök viszont érdekes módon máltai baracknak nevezik. 

Hazai szamárkenyereink rokona, az Echinops ritro:

Illetve relatíve későn volt vitézvirág (Anacamptis pyramidalis) dömping:

Volt néhány lencsevégre kapott állat is: még a korábban ismertetett látonya-túra alkalmával láttuk a sárga billegető fekete fejű török alfajának (Motacilla flava ssp. feldegg) hímjét énekelni:

Egy másik látonyakeresés alkalmával meg kis lilék (Charadrius dubius) nyomultak a szántón:

Voltak bikapók (Eresidae) kisfiúk és kislányok is: 

A tengerparton pedig természetesen tarisznyarákok nyomultak:

Ahogy véget ért a hivatalos tanév, elindultunk a maradék napjainkra délre, hogy még kapjunk egy dél-törökországi életérzést is. Sajnos egy eltolt török vizsga miatt később tudtunk csak elindulni, mint akartunk, így ki kellett hagyni például Leszboszt, ahova én el szerettem volna menni. (Mondjuk a nagy orchidea-dömpingnek már rég vége volt, de na...)

Mivel 7-én már repültünk vissza, a túra így 4 napos lett május 31-től kezdve, sátorral, stopposan. A megállók a fuvarok miatt Akcay, Izmir, Efesos, Hatay lettek, illetve a végső cél a túra közben kiderült, hogy Dalyan, illetve az itt található tengeri teknős védelmi központ lesz. (Linkelek egy angol nyelvű oldalt, de majd később írok még róla.) Mónika már járt Dalyanban, és eszünkbe jutott, hogy vissza lehetne menni, mivel a tengeri teknősök már bőven tojást raknak, aztán hátha le lehetne őket tartóztatni. Na de szépen, sorjában.

(Útvonaltérkép)

Az indulásunk után nagyjából Akcayig jutottunk, estére fordult már az idő mikor megérkeztünk, habár későn is indultunk. Igazából már javában kacsingattunk valami erdő felé, hogy sátort verjünk, meg ilyenek, de a fiatal kolléga, aki felvett, olyan szívélyesen invitált az édesapja teázójába, hogy nem tudtunk ellenállni. Itt jól megitattak minket teával, és közben a szegényes török tudásunk, a google fordító, illetve a vendéglátóink gazdag tulajdonnév ismerete miatt egész korrektül megbeszéltük a nemzeteink testvériségét, híres magyarokat, törököket, a történelem főbb eseményeit. Aztán mikor táplálékkal kínáltak, és mi visszautasítottuk, a következő mondatot olvashattuk le valamelyik török okostelefonjáról: "Muszlimok vagyunk, szintén Attila leszármazottai, nem kérünk pénzt tőletek". Úgyhogy jól megvacsoráztunk, majd széles mosolyok és ismételt invitálások kíséretében szélnek eresztettek. Az éjszakát egy olajligetben töltöttük, ahol azonban reggel kiderült, hogy a fák már régóta be vannak csavarodva:)

Stoppoltunk tovább, és több kisebb fuvar után (az egyik fiatal úr felhívta utazás közben az angolul beszélő barátját, hogy az elmondhassa nekünk, kamiont sose intsünk le, mert veszélyes lehet) egy bizniszmen vett fel minket, aki elvitt egészen Izmirig. Ez egy kvázi fél napos út volt, esteledett, mire odaértünk, így az úr felajánlotta, hogy aludjunk nála. Mi viszont mentünk tovább még volt idő, reménykedtem, hogy összeszedünk valami érdekességet, így Izmirben fogtunk egy buszt, és elmentünk Selçukba, ami az ókori görög város, Efesos helyén található. Efesosból egész sok emlék maradt fenn, és akkor most elképzelheti mindenki az ókori templomokat, köves utakat, épületek fennmaradt alapzatát, amfiteátrumot, oszlopon fészkelő gólyát...

Azonban előbb még túl kellett élnünk egy éjszakát, ugyanis sötét volt, mikor leszálltunk a buszról. A legközelebbi domboldal felé vettük az irányt, de vaksötét lett, így mentőötletként elkaptam egy a kertjének hátsó részén szöszmötölő öreg muszlimot, és mindenféle lírákat ajánlottam neki, hogy a kertjében éjszakázhassunk. Ő természetesen ingyen is megengedte, úgyhogy a hátsó kertjében található vegyes mandarin-narancs ültetvényben töltöttünk az éjszakát, zöld varangyok társaságában. De előbb szotyiztunk velük együtt, próbáltunk beszélgetni (amennyire ment), és aztán feltűnt egy érdekes különbség az általam tapasztalt eddigi magyar idősebbek attitűdje, és az idősebb muszlim törökök viselkedése között: ezek az emberek játszottak, kártyáztak, bömbölt a zene, nevettek, mosolyogtak, és érdeklődtek sokat. Elaggott testükben örök fiatal lakozott. Nem egyszeri esemény volt az ő országukban, ez teljesen biztos. Jó volt velük lenni. Reggel természetesen megetettek minden földi jóval.

A reggeli utáni búcsúzás pedig különösen feldobta a napomat. Mindenkitől egyesével elköszöntünk, a törökök jól megszorongattak bennünket, adtunk egymásnak puszit, és mikor odaértem a legidősebb nénihez, végig sem gondoltam, már kezet is csókoltam neki. Ezt a törökök széles gesztusokkal, mosollyal, hátbaveregetéssel nyugtázták, nekem pedig ahogy feltettem a kérdést, hogy miért is tettem? egyből le is esett: azt láttam Törökországban az ott töltött hónapok alatt, hogy ők szeretik és tisztelik a családot, szeretnék összetartani, mert fontos a családi egység, és az öregeknek is megadják a kijáró tiszteletet. Egy szóban tudnám ezt összefoglalni: hitelesség. Időtálló és erős a családi struktúrájuk, ezért hitelesek, miközben köszöntik egymást, a fiatalabb megcsókolja az idősebb kezét, és a homlokához érinti, és látszik rajta, hogy baromira komolyan gondolja! Ez adja meg a vallásuk, a vallási szertartásaik pikantériáját, különlegességét a nyugat számára: ezek komolyan gondolják amit csinálnak! Nem üresedtek ki a szertartásaik, a rituáléik! Nem azt akarom mondani, hogy az ő Istenük erősebb, hanem azt mondom, ha bálványozzák az istenüket, azt a legtöbben komolyan-hitelesen-érzésből teszik, és ez érződik. Ugyanakkor tehetik, mert egyszerre teszik! Az Ezan ereje tulajdonképpen abban lehet, hogy a fix időpontokban sugárzott imára hívás komoly érzelmi-szinkronizációs erővel bír, mindenki egyszerre végzi el ezt, vagy teljes valójában a dzsámiban, de akár otthon is az imaszőnyegen, aztán legyen akárhogy, mindig érzi a muszlim, hogy nincs egyedül ebben a pillanatban! Biztos vagyok benne, hogy komolyabb közösség kreáló és fenntartó erővel bír e faj számára az ilyen módon végzett esemény, bármilyen keretbe is legyen foglalva, mint bármi egyéb tevékenység. És én ezért csókoltam meg az öreglány kezét, mert ehhez a hitelességhez, erőhöz akartam tartozni, ezt a hitelességet figyeltem kívülről, irigykedve egész török tartózkodásom alatt, és most alkalmam nyílt arra, hogy komolyan elvégezzek egy apró rituálét, nem csak egy foghegyről odaböffentett kézcsókot, vagy egy kiüresedett miatyánkot, aminek semmi ereje nincs a legtöbb esetben, és ha egy pillanatra is, de ehhez a hitelességhez tartozzak! Ezt akarta a tudattalanom mikor végig sem gondoltam, már megtettem a dolgot. Nem tudom, értitek-e...

Búcsú után nyomultunk a városba, Efesosban láttunk egy nagyvirágú liliomfát (Magnolia grandiflora), a kis képen is talán látszódnak a nagy virágai:

Efesos romjai közé a Trójában csináltatott Müzekartunkkal ingyér bejutottunk, ahol jól kibámészkodtunk magunkat rom-ügyileg, de a fő attrakció egy babateki volt, aki különös érdeklődést mutatott a vélhetően tápanyagokban gazdag pipacsszirmok iránt, a zöld növényi anyag mellett úgy ment el, mintha zsinóron húznák, mikor Mónika tartotta neki a szirmokat:)

Itt miután kellően szétté olvadtuk magunkat a teknőstől, stoppoltunk Aydın-ig, onnan pedig éppen elkaptunk egy buszt Hatayba. Hatayban ismét stop következett, este ott akartunk lenni Dalyanban, ami tulajdonképpen sikerült is, de ott aztán jött a feketeleves: az ottaniak nem fognak semmit sem csinálni az érdekünkben, nem jönnek elénk, nem is akarják, hogy ott aludjunk, mivel egy prof. így döntött. Ezt csak később értettem meg. De a vége az lett, hogy kempingben aludtunk, Dalyanban. A város maga egyébként súlyosan turista sújtotta övezet, egyrészt az itt fészkelő két tengeri teknős faj, az álcserepesteknős (Caretta caretta), illetve a közönséges levesteknős (Chelonia mydas) miatt, valamint a város tövében emelkedő hegyeken látható líciai (egy régmúlt geopolitikai régió) kőbe vésett sírok miatt.

Reggel aztán kistoppoltunk a tengerpartra, és Mónika másodjára, én először pillantottam meg a földi paradicsomot... a google maps talán segít, hogy jobban el lehessen képzelni a helyet.

Az ottlétünk azonban anélkül végződött, hogy kiengedtek volna minket a partra: illetve engedtek, de nappal. Este 8 és reggel 8 között zárva van a part, mert védett a turisták túlzott jelenléte miatt, ami azért bosszantó, mert 25 fészkelőhely közül 2 védett, és mi az egyikbe belefutottunk. Ottlétünkből fél nap azzal ment, hogy mindenféle lehetséges módon könyörögtünk az ottaniaknak, hogy hadd menjünk este ki a partra, de hiába. Egy prof dirigál, ő csak önkénteseket enged ki a partra, mindenféle jöttmenteket nem, de leesett miért: az önkéntesek súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy ők ott lehessenek. Ha mindenféle turista is megkapná azt a lehetőséget, hogy kijusson a partra, nem kellene önkénteskedni egyeseknek ha teknőst akarnak látni, akkor meg nem jönne be a sok lóvé. Szóval kiűzettünk a paradicsomból a mocskos péinz miatt. 

    

A szikes tó, szemben a part látható:

 Visszanézve a partról, a bal szélen látható karó egy teknősfészket jelöl

A szikes tó egy része a partról fotózva

A bícs elején tábla jelzi, hogy vigyázzatok a tekikre, meg ha rácsot láttok szintén, természetesen rács egy darab sincs kihelyezve:

A dalyani tengerpart

Salicornia (sziksófű) minierdő a szikes-tó partján

Szóval mint látjátok, ez a világ egyik helye...

Rajzoltam egy térképet ezekhez a fotókhoz, mi hol és milyen irányban készült:

Miután kiutáltak minket, úgy döntöttünk, még egy napot a tengerparton töltünk, viszont ide már nem akartunk visszajönni, elmentünk így Marmarisba. Éjjel kaméleont akartunk keresni, ezért szerettünk volna a tengerparton aludni. Elstoppoltunk tehát ide (jellemző a törökök jófejségére, hogy úgy álltak meg nekünk egy ötszemélyes autóval, hogy négyen ültek benne...de elvittek:)). Útközben egy bővizű folyón vitt át az utunk:

Ez a hely is turista sújtotta, de azért korzóztunk egyet: elmentünk a kikötőbe, ettünk egy dürümöt, szétnéztünk még egy kicsit, majd a tengerparton kerestünk szállást magunknak. Kaméleon éjjel természetesen nem lett, de a reggeli ébredés azért jól nézett ki:

Illetve itt figyeltem fel a virágzó mirtuszokra (Myrtus communis), eszméletlen jó illata van, talán emlékeztek a Vaporubra amit kenegetni kell nehéz légzés esetében a mellkasra, na pont olyan finom...akit érdekel, hoztam belőle haza, szagmintáért lehet jelentkezni:)

Itt aztán eltöltöttünk még egy fél napot a busz indulásáig: ettünk többek között töltött káposzta konzervet, amit a helyiek mint kiderült, "levannak szarvá"-nak hívnak:)

Ezután felültünk a buszra, kb. 8-9 óra alatt Canakkaléban voltunk, ahol a maradék 1,5 napot papírozással töltöttük az egyetemen, hogy aztán hazarepüljünk.

A fent beígérttel ellentétben nem fogok most mindenféle gondolatokat megfogalmazni, majd legközelebb. Szóval még két poszt lesz gyártva minimum, az egyik ez az említett agytorna, a másikban pedig reményeim szerint Mónika prezentálja majd az elvégzett Campus Hungary ösztöndíját...de ez legyen meglepi:)

Uff!