Güle güle!

Kedves mindenki! Az utolsó bejegyzés következik. Kicsit hosszúra nyújtottuk a végjátékot, ami tulajdonképpen mutatja, hogy bizony bennünk is még nagyon elevenen élnek a kinti élmények, holott már fél éve hazajöttünk.

Pont valamelyik nap jutott eszembe, hogy ez a 4 hónap bizony milyen sokat adott, és milyen meghatározó volt! Ott éltünk, nem csak nyaraltunk, hanem beépültünk a mindennapokba. Ezekből a mindennapokból idézek fel pár kiemelkedő pillanatot, remélem, nem gond, ha csak úgy leírom őket, ahogy eszembe jutnak.

Ugye tanulni (hivatalosan legalábbis) mentünk Canakkale-ba, és nagyon örültem neki, hogy az eddigi egyetemi éveimmel ellentétben ebben a félévben volt kedvem tanulni. A könyvtár, amiről az első bejegyzésben láthattatok is képet, például nagyon inspirálóan hatott rám ezen a téren! És egy számomra nagyon kedves tárgy, ami a tengeri teknősök biológiájáról szólt. A tanárnő, aki tartotta, nagyon komolyan vette, minden órára készülni kellett, el kellett olvasni 1-1 fejezetet egy könyvből, meg kis prezentációkat készíteni, a végén egy könnyebb vizsga is volt. Más Erasmus-os egyetemeken nem tanulhattam volna a tengeri teknősökről, így (utólag visszatekintve is) nagyon megérte ebbe a városba mennem. Óra keretein belül pedig szép lassan különféle formákban sikerült megismerkednem magukkal a teknősökkel is. Először csontokat kellett megtanulnom, mi micsoda, és hogy kell őket a helyükre illesztgetni. Aztán egyik órán kimentünk az egyetem egyik épületekkel körülzárt kis zöld területére (ahol egész tavasszal nagyon sok kis tekit találtunk és fotóztunk). Namost, ezt a területet arra használják, hogy ha értesítik őket civilek, hogy találtak egy partra sodródott teki tetemet, akkor azt elhozzák ide, berakják egy zsákba, és jól elássák. Hadd pihenjen pár hónapot, hadd aszalódjon, bomoljon a tetem. Hát, a zsákban annyira nem bomlik, úgyhogy amikor sok hónap után kiveszik, még teljesen ép. Szóval az egyik tengeri tekis órán, márciusban, azt néztem meg, hogy ássák ki az előző év augusztusa óta ott fekvő tetemet. Kicsit szétszedték, megnézték, milyen állapotban van, aztán beletették, úgy zacskó nélkül, egy betonmedencébe, hadd álljon ott még pár hetet, hadd járjanak rá a legyek és bogarak csemegézni…  (Vannak képek a műveletről, de inkább nem borzolom a kedélyeket.) Ennél azért kellemesebb látvány és szagélmény volt, amikor Tahtakuslarban, egy Canakkale-tól délre fekvő kis faluban, egy magángyűjteményben felkerestük az egyetlen törökországi kérgesteknőst. Ez az állat még mindig nem volt élő, viszont nagyon szépen (habár kezdetleges és amatőr módszerekkel) kipreparálták. Azért számít különleges „darabnak”, mert Törökországban ez a teknősfaj nem fészkel, csak ritkán mutatkozik meg a török vizekben. És mert hatalmas, 1,5-2 m-es, 500-600 kg-os gyönyörűség, a legnagyobb tengeri teki faj.

A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor, míg Viktor Bergenben járt, engem a tanárnő elküldött nézelődni Dalyanba. Dalyan Törökország dél-nyugati részén lévő kisváros, vagy inkább falu, és arról híres, hogy itt van (ha jól emlékszem, az egyetlen) tengeri teknős mentő központ Törökországban. Márciusban töltöttem el itt egy hetet, ebben a csodálatos környezetben, és segítettem pár ott dolgozó és önkénteskedő lelkes fiatalnak. Amikor ott voltam, öt felnőtt teknőst, négy Caretta caretta-t és egy Chelonia mydas-t gondoztak, mind sebesült volt, és a központban gyógyították, etették őket. Vagy a hajók, csónakok propellere hagyott nyomot a (jobb esetben) hátpáncéljukon, vagy hálókba, halászdrótokba akadtak, ami rágabalyodott az egyik lábukra, és sok esetben már a végtagot nem lehetett megmenteni.

 

De ha a sérülésből fel tudnak épülni és megerősödtek, nyáron visszaengedték őket a tengerbe. Viktornak sokat meséltem az itteni tekikről és magáról a helyről, így amikor az utolsó törökországi hetünkön leindultunk délre, útba ejtettük Dalyant is, hogy ő is megnézhesse magának.

Míg Canakkale-ban voltunk, megpályáztam egy ösztöndíjat, amit el is nyertem, így júliusban visszatérhettem Dél-Törökországba, hogy betetőzzem a tengeri teknősös élményeimet. Erről sok oldalnyit tudnék írni, inkább bele sem kezdek, sosem lenne vége a bejegyzésnek. Röviden csak annyit, hogy Caretta caretta fészkeket monitoroztam egy fiatal törökökből és külföldiekből álló önkéntes csapattal. Dalyannal ellentétben itt nem felnőtt, hanem a tojásból éppen hogy kibújt tekikkel kellett (nagy duzzogva J ) foglalkozni. Szívesen mesélek bárkinek, akit érdekelnek a részletek.  

 

Bizony, Törökországban nagyon jókat lehet enni! A legjobban a saláták hiányoznak, mindenhez adták. Hiányoznak a gyönyörű selyemsálak és színes táskák; sose voltam egy shoppingolós fajta, viszont Törökország kihozta belőlem ezt is! Meg életem első kávéját (igen, még sosem ittam kávét előtte), egyenesen egy igazi török kávét!  És a bazaar hangulata… egyetlen magyar piacéhoz sem hasonlítható! 

Egy este erejéig volt egy kiscicánk. Sibel hallotta a csukott ablakon keresztül, hogy sír. Mikor lementünk érte, az egyik ház előtt parkoló kocsi alól kellett kiszedni szegényt. Be is vittük a házba, etetés-itatás után kapott éjszakára szállást az erkélyen. Másnap viszont el kellett búcsúzni tőle, mert Sibel nem szerette volna befogadni, hisz nem tudott volna róla hosszú távon gondoskodni. Egy másik nap egy fecskét vettünk gondozásba, Viktor találta valahol, valószínűleg egy macska támadhatta meg, mert hiányzott az egyik szárnya. Elvittük az állatorvoshoz, aki persze nem tudott szegénnyel mit kezdeni. Éjszakára beletettük egy dobozba, miután megetettük. Másnap reggelre szegényke elpusztult.

Innen jutott eszembe, hogy nem csak állatorvoshoz volt szerencsém. „Kíváncsi voltam”, milyen egy török nőgyógyászati vizsgálat. Ki vállalta volna még be rajtam kívül? J Végül is nem volt sokkal vészesebb, mint itthon, ugyanolyan lekezelőek és flegmák az orvosok és az asszisztensek. A higiéniai viszonyok viszont rendben voltak! És megnyugodtam, mert angolul legalább annyira tudott az orvos, hogy tőmondatokban elmondja, mi a baj, és mivel kezeljem. Viszont ami már kevésbé van rendben, az az, hogy Törökországban a nők nem foglalkoznak magukkal és nem mennek el az itthon évenként ajánlott szűrésre. Vagy ha el is mennek valamilyen panasz miatt, sok esetben az orvos nem vizsgálja meg őket, csak a tünetek szóbeli közlése alapján írja fel nekik a gyógyszert. Szerintem ennek a vallásuk az oka. Nyilván ha sokan kendővel eltakarják a hajukat, vagy az arcukat, más helyeken sem szívesen mutatnák meg magukat, még orvosnak sem. Tehát a vizsgálat opcionális; én is dönthettem volna úgy, hogy nem akarok vizsgálatot, na de így hogy érezheti magát az ember biztonságban?

Visszatérve az állatokhoz; élveztem, hogy mennyi teknőst lehetett felfedezni, bármerre sétáltunk. Kicsiket, nagyokat.

És Canakkale város közepén, egy forgalmas főút melletti ház kertjében a fán ülő kakas látványát! Az esti orchideafotózást elemlámpával, kóbor kutyák ugatásával kísérve, amitől azért zeneileg jobb élményt nyújtottak a rádiókból szóló romantikus török pop dalok, amiket viszont unásig voltunk kénytelenek hallgatni, bármerre jártunk, buszon, egyetemen, boltokban, mindenhol. Mégis megszerettük, mert tökök dalok voltak.

Itt jön a képbe kedvenc zenei élményem. Jó, a Metallica koncert is kedvenc élmény volt, a kettőt nyilván nem lehet összehasonlítani. Mégis, a maga műfajában azóta sem tapasztaltam ehhez foghatót! A törökök tudnak élni! Ezt főleg később, Dél-Törökországban a fészekmonizorozásos táborban éreztem, ahol sok törökkel összebarátkoztam, és ahol szinte minden este ment a gitározás, kongázás, éneklés (mindenki, de mindenki énekelt!!!), de itt Canakkale-ban is megvolt az előszele. Beültünk egyik este egy élő zenés szórakozóhelyre, és forró csoki iszogatás közben hallgattuk az egy gitárosból, egy kongásból és egy énekesből álló csapatot. Lightosabb akusztikus török rockzenét játszottak. Ők is láthatóan élvezték a saját zenéjüket, de a közönség…! Élvezetes volt figyelni, hogy mindenki ismeri a dalokat, mindenki vigyorog, énekel, aztán egyre többen állnak fel az asztaltól, és nemsokára olyan össznépi táncolós vigasság kerekedett, hogy egy lagzi is megirigyelhetné! Összekapaszkodott ismerős-ismeretlen, a lányok a hastáncra jellemző mozdulatokkal, a fiúk inkább a magyar néptáncok lépéseivel örömködtek, és így ment ez nagyon sokáig, míg már mindenki kifáradt, visszaült a helyére, de egy legény még talpon maradt, és láthatóan olyan extázisba került, a közönség meg annyira tapsolt és őrjöngött, á, hihetetlen volt!!!!

A tanárok, mint Erasmus-osokat, és mint magyarokat, duplán a tenyerükön hordtak minket,

sőt, nem csak ők, de több egyetemi alkalmazott is, az utolsó napjaink egyikén pl. az egyetem egyik büféjében ingyen kaptuk a friss halas szendvicset. Azért ingyen, mert már nem volt nálunk készpénz (lévén az ottlétünk legvégén jártunk, és készpénzt kivenni drága mulatságnak számított), kártyával meg nem volt lehetőség náluk fizetni. Ez is mutatja, hogy a törökök mennyire de mennyire aranyosak! Na meg, tudom, hogy Viktor az előző bejegyzésben leírta, de nekem is muszáj itt megemlíteni azt a sok kedves gesztust, hatalmas segítséget, amit kaptunk a stoppolások és sátorozások alkalmával! Az utolsó hetünk, stoppolással, kocsikázással, stoppolással, kocsikázással, sátorozó hely kereséssel, sátor felállítással, a környék felfedezésével, alapvető élelmiszerek (kenyér, kenősajt, alma és víz) beszerzésével és elfogyasztásával telt, gyönyörű tájakon...

Ezt a hetet leszámítva azonban nem kirándultunk sokfelé az országban, viszont a lakásunkhoz közel a város szélén volt egy hely, ahova szívesen ellátogattam. Kecskés helynek hívtam, mert itt szokta legeltetni egy nagyon öreg bácsi a kecskéit. Igazi mediterrán hangulatú dombok, amikor ott sétáltam, úgy éreztem magam, mintha az ókorba csöppentem volna vissza. A Kecskés helyen kívül nekem is Dalyan természeti képe tetszett a legjobban abból, amit Törökországból láttam eddig,

amit viszont hiányoltam, hogy nem tudtunk kicsit mélyebben bemenni az országba, be a magas hegyek közé. Mégis sokat voltunk terepen Canakkale környékén, és szó szerint minden követ felforgattunk, hogy lássunk valami érdekeset (leginkább talajlakó hüllőket, amik a kövek alatt melegszenek fel, de sajnos ilyen állatokhoz nem volt szerencsénk).

Dalyanban történt, hogy a tengerparton sétálva szembe jött velem egy 6 tagú család. De nem apuka, anyuka és 4 gyerek… hanem apuka, 4 anyuka, és egy gyerek. Apuka bő hosszú, földig érő fehér, anyukák ugyanilyen, csak fekete ruhában, az anyukák az arcukat is eltakarták, csak a szemük látszott ki, apukának meg szüksége volt egy drága, arany(ozott) keretes napszemüvegre. Lassan sétálgattak, az anyukák időnként meg-megálltak és felvettek a partról egy színes kagylót, míg a gyerekük közöttük rohangált. Valószínűleg szaudiak voltak, ugyanis a törököknél nem megengedett háremet tartani.

Az angoltudásunk sajnos nem fejlődött annyit, mint fejlődhetett volna egy nyugat-európai, sőt, egy angol anyanyelvű országban. Ezt így utólag nagyon sajnálom. Cserébe viszont kaptunk pár török nyelvleckét, és elmondhatom, már csak az érzelmi töltet miatt is, igencsak megkedveltem a török nyelvet.

Ó, a tenger! Nagyon megszerettem! De úgy érzem, egész máshogy viszonyulok hozzá, mint ha csak tipikus tengerparton napozós és tengerben lubickolós emlékeim lennének róla… inkább nem érzelgősködöm, lehet, hogy sok olvasónak nem tetszene. 

Örülünk, hogy olvastatok! :)

Finálé pt. 2

"...akik élnek azok délnek mennek,

   akik haldokolnak, északnak..."

Egy Kispál és a Borz számban van benne ez a szösszenet, és elgondolkoztatott a minap. Norvégiába szerettünk volna menni Erasmussal ugyan, de regisztrációs problémák miatt Törökországban lyukadtunk ki. Kifejezetten vonz észak, három alkalommal eddig szívesen mentem különböző északi országokba, de nem bánom, hogy hosszabb ideig ~1 km-es távolságban tartózkodtam Európa határától, Ázsiában, a mediterráneumban.

Lássuk, miért szerettem meg Törökországot! Összegyűjtöm a "leg"-élményeket ebben a bejegyzésben, és megtűzdelem képekkel, talán úgy közvetlenebbül adom át az egészet.

Legelső élmény: Február 5-e volt, mikor leszállt a gép Isztambulban, és gyakorlatilag egy virágágyásban gurult végig a terminálig. Nagyon impresszív tud lenni a színpompás, virágdús, "teleportálás" okozta hirtelen beköszöntött tavasz:) Tudom, hogy idén Magyarországon még március 15-én is hó volt, nekem meg február eleje már terepszezonnak minősült. Jó hosszú nyaram volt igazából, február 5-től egészen (hazajövetel után persze) november 9-ig tartott a jó idő! Nem baj!

                                       
                                                        Koronás szellőrózsa február végén

Legelső orchidea: Sárga méhbangó kisvirágú alfaja március 11-én! (Rá pár napra visszateleportáltam a télbe, Norvégiába, tanulságos volt:)). Még kb. 10 orchideafaj követte, Törökországban összesen 150 körül vannak, mindig kerül elő új, és főleg délebbre van nagy orchideadömping. Lehetett volna több találat is, de sokat voltam terepen, szóval egyszerűen csak így dobta a gép.

Legkedvesebb orchidea: köldökbangó. Érdekesek a bangók a különleges megporzási módjuk miatt (szexuális megtévesztés), ennek a fajnak pedig nincs nagyon cirkalmas mézajak-mintázata, de kedves számomra, talán mert eddig nem láttam, valamint az a bizonyos mézajak ugyan nem giccses, de szép szimmetrikus. A leginkább hiányzó orchidea pedig az a zsebkendőnyi területen lévő kb. 300 tő bangó, melyek reproduktív sikerét szerettem volna felmérni, de amiket egy török műkedvelő jó érzékkel kiásott, hogy kvázi kakaót főzzön belőle a hideg téli napokra. Én nem kétlem, hogy azoknak a növényeknek volt a legízletesebb a gumója kakaónak, de legalább megvárhatta volna, míg befejezem a tudományt.    

Köldökbangó

Legfontosabb növény: egy látonyafaj, Elatine macropoda, melyet kutat a Növénytani Tanszék egy része Debrecenben. A növény apró, sekély tavacskákban él, és egy buszos kirándulás alkalmával láttam egy pár ilyen tavat, később béreltünk egy autót, és visszamentünk ezekhez a tavakhoz. A második megálló alkalmával meglett a növény, a felfedezés és a találat öröme miatt eufórikus hangulatba kerültem.A látonyák nem ritkák a mediterráneumban (sem), csak nagyon aprók, megjelenésük függ ezektől a kissé bizonytalan létű élőhelyektől, valamint alulkutatottak. Ide kapcsolódik a legkedvesebb élőhely, ez a bizonyos mediterrán átmeneti tavacska. Elképesztően szépen mutatott a napsütésben egy ilyen apró víztest, az egyébként száraz termőhelyen. 

    

Legtudományosabb fodrászat: Latonya Kuaför :)

Legelső hüllő: görög teknős, szintén március 11-én. Volt valószínűleg hamarabb is (habár február végén még be voltak fúródva azok a talajba amik az egyetem udvarának gyepén voltak kénytelenek áttelelni), de akkor futottunk rá egyre, az egyetem területén. Az egyetem területe jó élőhely volt, relatíve sok hüllőfajjal, de kis egyedszámmal. Az egyetem területén is volt, és ide kapcsolódik a leginkább hiányolt hüllő, a nyugati homokiboa, mely az óriáskígyófélék családjába tartozik ( ~ 80 cm-es állat), és melyet legalább 10 alkalommal kerestem-tünk kövek emelgetésével. A legérdekesebb hüllő a sárga vakkígyó volt: elképesztő ez a gilisztánál vékonyabb kis kígyó, és mivel hazavittem, a segítségével megtapasztalhattam egy rövid ideig, milyen gondoskodni egy állatról. (Mondjuk ez egy macerásabb dolog volt, folyton hangyatojásokat hajkurászni.)

Legszebb tájkép: Dalyan tengerpartja. Elképesztő ez a hely, homokos tengerpart, szikes mocsarak, hegyek mindenütt, tengeri teknősök fészkelnek.... a tengeri teknősös kálváriát leírtam korábban , tulajdonképpen ezt is mondhatnám leginkább hiányolt hüllőnek. De ezt sem bánom tulajdonképpen mostanra, furcsa és bosszantó helyzet volt, de emlékszem, milyen különleges érzésem volt, mikor kizárva a partról ugyan, de ehhez a helyhez közel mászkáltunk este, és tudtam, hogy talán egy teknős pont most mászik ki a sötétben a tengerpartra szép komótosan, ahogy teszik már az elődeik évmilliók óta szinte ugyanúgy... magasztos, misztikus érzés volt, és még teknős nélkül is örülök, hogy átéltem.

Teszek ide be legjobb városi tájképet is: Isztambul.

Legkirályabb sziget: Bozcaada

El kellett volna menni hely: Pamukkale, Kappadókia, ezek a nagyobbak, de van pár még, nem érdemes folytatni...

Legjobb dolgok Canakkale-ban: tengerparti város, ennek minden előnyével együtt. Kis város, ami fontos egy olyan országban, ahol több Budapestnek megfelelő, élhetetlen urbán közeg is létezik. Észak-Törökországban van, ez nyáron fontos, mert nem kell azonnal kimúlni a napon. Hegyes, erdős hely, ez a tengerparttól felfelé menet változatos élőhelyeket eredményez. Közel van Isztambul, így nem kellett végigutazni a fél országot, hogy eljussunk oda. Canakkaléban a leginstantabb a kontinensváltás: 8 perc alatt lehet Ázsiából visszakompolni Európába.

Legjobb kaja: számomra az Iskender Kebap. De le a kalappal a török konyha előtt úgy cakompúder, nagyon hiányzik.
Legjobb italnak nem sört fogok írni, mert egy átlagosan 7-800 ft-os italt, ami nem közelíti meg a belga sörfőzdék remekeit, nem lehet kinevezni erre a megtisztelő címre. Az ayrant, ezt a sós ivójoghurtot nem kedveltem a legelején, de a végére egész megbarátkoztam vele. Különlegesebb itallal való találkozásom nem volt. 

Legrosszabb kaja: mivel a bolond tiszteletreméltó muszlim barátaink nem esznek olyan állatot, ami röfög, borzasztó feldolgozott húskészítményeik vannak. Ezt is leírtam régebben, a marha meg a bárány drága csak úgy pörköltnek megcsinálni, az egyedüli alternatíva a csirke, ami viszont valószínűleg az Eu-s tenyésztési szabályok híján gyengébb minőségű, mint itthon, kis túlzással azt sem veszi észre az ember ha már megrágta a csontot és lenyelte. Amúgy ha csak a domesztikált sertés nem kóser, én a helyükben azonnal elkezdenék háziasítani valami jó zsírosnak ígérkező Suinae alcsaládbeli állatot, pár 10 generáció tenyésztés után biztos lehetne belőle sütni valami ehetőt. Dönereken nem élhet örökké az ember, ki tudja mit csinál a kiskukta a konyha hátsó szegletében és miből, valami használhatót meg be kell hogy toljon az ember a arcába.

Legszimpatikusabb vendéglátóipari "jellemvonás": Írtam arról, hogy nem kell várni a pincérre, hanem külön fizet az ember, így sokkal praktikusabb minden. 

Legszimpatikusabb hangulati elem: mindenki folyton teázókban ücsörög, jól érzi magát, amitől igazán pezsgő lesz az utcának a képe. Értékes dolog ez, de még van más is: leírom a benyomásaimat, miket láttam más országokban, hogy kellően körüljárjam ezt a dolgot.

Albánia: délután nagy a tömeg az utcákon, mindenki teázik, de kik? Szigorúan csak a férfiak. Bizonyos nemi kromoszóma-struktúra kiiktatására specializálódott mikroorganizmus-járvány okozta poszt-apokaliptikus vízió? Ijesztő.

Norvégia (Bergen): délután nagy a tömeg az utcákon, mindenki sportol, de kik? Főleg a fiatalok-középkorúak, de olyan hardcore nyomják, úgy rohan mindenki föl le a hegyen mindenféle sporteszközzel, futurisztikus cuccokkal, hogy fanatikusok között érzi az ember magát. Idegen.

Egyesült Államok (Hollywood, Los Angeles): délután nagy a tömeg az utcákon, látszólag mindenki jól érzi magát, de valójában mindenkinek nagy a segge, hülye, és boldogtalan, de kik? Főleg az összes amerikai, aki bevette a kreált művilágot, amit közvetve a technikai fejlődés okozott, mivel a globalizáció folyamata feldarabolta az addigi társadalmi berendezkedé...  satöbbi, nem mondanék szinte semmi jót erről a létállapotról, még ha fizetnének se. Na jó, ha dollárt fizetnének, akkor lehet, hogy én is csak áradoznék a dologról. Mű.

Egyesült Államok: (Anchorage): délután alig van pár bevándorló az utcákon, mindenki részeg, de kik? Akik eljöttek Alaszkába melózni egy kis zöldhasúért, de rájöttek, hogy mivel hideg van, és télen nem jön fel a nap, muszáj berúgni minden reggel még koldulás előtt. Nem tudtam azonosítani egy olyan embert sem itt, aki natív, és legalább félig hasonlít egy emberre. Szomorú.   

Németország (Stuttgart): délután sokan közlekednek az utcákon, mindenki egészségesnek tűnik, de kik? Szerencsére szinte az összes német, akik kisugárzása számomra valóban a sztereotíp német papírformának megfelelő: pontos, tervezett, de sokszínű, emberhez méltó. Szimpatikus.   

Franciaország (Lyon): délután nagy a tömeg az utcákon, mindenki jól érzi magát, de kik? 0-100 éves korig aki él, beszélget, játszik, ül a padokon, piknikezik borral- büdös penészessajttal, stb. Baráti.

Törökország (Canakkale): délután nagy tömeg van az utcákon, mindenki jól érzi magát, de kik? 0-100 éves korig aki él, beszélget, horgászik, üldögél itt-ott, nem mozog annyit mint a norvégoknál vagy a franciáknál, de mosolygósak, hangosak, vidámnak tűnnek. Baráti. 

Bizonyos szempontból szerintem nincs különbség a között, ha elmegy az ember egy hétre, vagy négy hónapra külföldre. Amit kapok, az egy felületes, pillanatnyi hangulat, a lélektan mélységeibe úgyis csak az egyes emberek ismeretével jut le az ember, ha meg arra nincs módja, maradnak a pillanatképek benyomásai alapján megfogalmazott előítéletek. Hiszem azonban, hogy lehet hitelesen felületes-előítéletet tenni (ne higyjétek, hogy túlbonyolítom, mert igen nem, csak próbálom jól megfogalmazni), és a törökök esetében ez egy kedvező, számomra vonzó, nyüzsgő hangulat: látszólag az emberek megőrizték (ugyan kicsit határozott egójú) méltóságukat, mosolyognak (ugyan alkalmanként felemelik a hangukat), vidámak (ugyan keményebben kapnak össze egymással, amit tulajdonképpen a tv-ből ismerünk is), nyíltak, közvetlenek.

......Magyarország (bármely település, a belvároson kívüli részek): délután alig van ember az utcákon, de kik? Akik éppen tartanak a munkahelyről haza, vagy otthonról a munkahelyre. Mindenki fent ül a dícséretesen kerekedő seggén, és nézi a TV-t. A belvárosban bizonyos szubkultúrák kiszámítható szórakozást űznek. Negatív.

Nyilván túlzok, de jártatok már ti is külföldön, remélem tudjátok miről beszélek.  

Legjobb szociális élmény: Nem tudom elfelejteni, mikor idő híján egy idős családnál sátoroztunk egy éjszakát a narancsosukban, ezt leírtam az előző bejegyzésben, most nem teszem meg még egyszer. De mondhanám példának bármely stoppolásos élményünket, mikor alig bírtunk megfelelni a sok különböző tárgyú invitációnak, vagy akár mikor bementünk fénymásolni egy igazolványt, de szinte mire beléptünk az ajtón, már meg is lettünk kínálva teával. Közvetlen, szociális népség a török, akik sok mindent megosztanak egymással, vendégekkel.

Legtanulságosabb sportélmény: futball esti órákban pár fekete atléta-fizikumú cserediákkal. Akkor is lefutnának, ha csak egy lábuk, meg fél tüdejük lenne. De volt pár török, aki jól bírta az iramot. 

Legjobb sportélmény: Az összes futás a tengerparton, a futópályán. Jót tesz a sportolási kedvnek a tengeri levegő, meg persze a giccses naplemente is a víz fölött. 

Legjobb akusztikus élmény: amikor csak tehettem, meghallgattam az Ezant. Erről is írtam már, hogy szerintem milyen ereje van az imára hívásuknak. Nem tudtam megunni, néha szinte meditatív élménnyel is felért, különösen ha félálomban hallgattam a hajnali alkalmat. 

A török identitás legfurcsább paradoxonja: erre Mónika hívta fel a figyelmemet. Van egy furcsa hasadás a török identitásban, az Atatürk előtti, illetve utáni időket illetően. Mint ismert, a Török Köztársaság Atyját hatalmas személyi kultusz övezi (kivéve a kurdoknál), ugyanis az ország a vezér segítségével elkerülte a saját "trianonját", megvédte az országot teljes terjedelmében. Az Atatürk előtti időkre azonban valamiért úgy hivatkoznak, hogy "ja, az oszmánok". Amikor beszéltünk arról, hogy itt ültek MO- nyakán 150 évig, mondták, hogy "ja persze az oszmánok meghódítottak minden országot". Akkor ők most kik? Egy nép, az oszmánok leszármazottai, még ha más is a társadalmi berendezkedés, nem? Még egy dolog ehhez: Törökország 1922-ben született, ekkor törölték el a szultanátust. Tehát 1922-ig oszmánok éltek Törökországban. Az egyetem, aminek a falai közé jártunk 4 hónapig, a "Canakkalei Március 18. Egyetem", ami egy 1915-ös török győztes csatának emel emléket. Amit az oszmánok nyertek meg ezek szerint. Akkor miért is lehet az oszmánok sikerének örülni? Hogy is van ez? (Nyilvánvalóan történelmi ismeretek hiányában túlzok ezzel a kis műértetlenkedéssel, de az elméleti következetlenség gondolom már átjött. Egyébként az a csata is kifejezetten hősies volt: leraktak több tíz aknát a vízfelszín alá pár méterre, jöttek a nagy európai hadihajók, ráfutottak, aztán merültek a hullámsírba. Múzeumot meg egyetemet kell emelni egy ilyen bravúros akciónak? Nem értek többek között a háború tudományához sem, de ha dicsőséges csatát képzelek el, akkor mondjuk a spártaiak jutnak az eszembe, nem a hős békaemberek akik békésen úszkálva elhelyeznek pár aknát, együtt úsznak a delfinekkel, majd éjjel álmukban a hátukról a hasukra fordulnak amíg robbannak fel a tengeren a hajók. Vegyenek inkább példát kreativitásban, hősiességben Búvár Kundról.        

Legcukibb cukiság: a kézből pipacsozó babateki :)

Legjobb illat: mirtusz!

Legjobb török szokás: egymás megkínálása mindenfélével, tiszteletteljes köszönés.      

Legrosszabb török szokás: arcon köhögnek az utcán, több réteget viselnek és izzadnak nyáron, meg a nyilvános lábmosással is nehezen birkóztam meg. A pottyantós vécékkel megbarátkoztam, legalább lehetett szőnyegbombázóst játszani kettes számú műsor közben.  

Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik? A nyitott és vidám atmoszféra, a mediterráneum élővilága, és az Ezan ritmusa.   

Szóval milyenek a törökök? Vidám, nyitott, közvetlen, szociális, temperamentumos nép. Számos változatos tradíció, rítus van használatban Törökországban, ezek nem csak feldobják a mindennapokat, hanem egyéniséget kölcsönöznek a népnek. Nagyon fontos ez, fontos a tradíciók és a rítusok hiteles használata, (többek között) Törökország ezért tudta megőrizni különleges identitását. Ezt most nem is részletezem, az előző bejegyzésben már némiképp kiadtam magam e téren. A törökök látszólag szeretik egymást, fontos a család (ugyan kissé bomlóban van a klasszikus családmodell, de hol nem ebben a mai világban), nagy a család. Ugyanakkor a fiatalok nagy része elvágyódik külföldre, valószínűleg a 21. században nem egyszerű bármilyen stabilnak vélt értékrendszer mellett sem ellenállni bizonyos kísértéseknek (anyagi biztonság, szabad életvitel ígérete). A konzervatív értékrendtől, társadalomtól valószínűleg megkötve érzik magukat a fiatalok, Törökországba pedig már betört a nyugat: innen már nincs visszaút. Át fog alakulni az ország képe.

Hozzá kell tennem a törökökről alkotott képemhez, hogy biztos vagyok benne, a temperamentumosabb személyiségnek is megvannak a hátulütői. Ami gyorsan fellobban, gyorsan ki is oltódik általában. Hosszabb távon ez nem biztos, hogy jót tesz mondjuk a házasság intézményének, talán ezért sem hisznek a fiatalok a házasságban manapság Törökországban. Mindenki csak abban hisz, ami hitelesen működik.

Mindenesetre a "szenvedélyes" hangulat is érdekes hatással járt: 3 és fél hónap kihagyás után először Dalyanban láttunk európaiakat. Annyira furcsa volt őket látni újra, olyan jellegzetesek voltak! És azokban a pillanatokban nem azt éreztem, hogy a temperamentumos, lobbanékony törökök kullognak otromba fabunkóikkal mérföldekre a Homo technicus mögött (mondom ezt úgy hogy a törökök jobban nyomkodják az összes okostelefont:)), hanem azt éreztem, hogy az európaiak modern szociális viselkedése, a kialakított távolságtartó szabályok messze visszavetették őket természetességben! Mikor először viszontláttunk európaiakat, nem voltak természetesek 3 és fél hónap Törökország után. És ez mindenképpen elgondolkodtatott.

Tapasztaltunk tehát számos dolgot török barátainknál, és egy percet sem bántunk meg az ott eltöltött időből. Szerencsére nem kell sokáig várni a viszontlátásra, ugyanis jövőre török orchideák kutatása kapcsán valószínűleg egy hónapra visszatérek két turnusban.
Nem baj!
Az oldal eddig 1150 oldalletöltésnél jár, nem is gondoltunk ilyen szép számra az elején, remélem élveztétek a blog olvasását!

Iyi geceler!

                                                                         

          

    

Finálé pt. 1

Töredelmesen be kell vallanom, hogy több, mint két hónapja hazajöttünk Törökországból. Azóta kellett vizsgázni, kellett dolgozni, kellett barátozni, így az utolsó periódus dokumentálása még nem történt meg. Ezt szeretném most pótolni, valamint terveim szerint egy összegzést is megfogalmazok, ami valószínűleg két hónap Töröklend-mentesség után jól fog menni, már abban az értelemben, hogy ami fontos volt, eszembe fog jutni, ami lényegtelen meg nem írom le. Mindenesetre a poszt valószínűleg hosszú lesz!

Az utolsó poszt (Bursa leírása) után megcsináltuk a vizsgáinkat, összesen 8 tárgyból egy dolgozatot kellett írnunk május 31-ig, a tanév végéig. A maradék kurzusok esetében beadandókat kellett gyártani, ami pár órát vett el igazából az életünkből. Ezen kívül gyártottunk Campus Hungary rövid tanulmányút pályázatokat, melyeket sikeresen elnyertünk, Mónika részéről ez egy igen érdekes tevékenységet jelentett, amiről bízom benne, születni fog egy poszt:) Az utolsó napokban elstoppoltunk egy Akcay közelében lévő településre, ahol a fő terv a Törökországban lévő egyetlen preparált kérgesteknős megnézése volt. A terv sikerült, a mintegy 200 liternyi, preparálásra használt olaj megtette a hatását: az állat csillog-villog még ma is. Ez a teknős az 1980-as évek vége felé akadt egy halász hálójába, ahol egy magánember vállalta az állat tartósítását, kiállítását. Ez az úr működteti ma is a múzeumot, ahol látható az állat.

 

Az úton egyébként először sikerült látnom virágban az addig számomra mindig csak vegetatív hajtásokat fejlesztő sárkánykontyvirágot. A növény kertekbe is kerül néha, ugyan enyhe, de dögletes bűzt produkál, úgyhogy a kerti tó melletti nyugágy mellé nem érdemes plántálni. 

Sárkánykontyvirág (Dracunculus vulgaris)

Különleges mintájú a növény:

Ezen kívül volt még egy pár érdekesebb növény, íme a japánnaspolya (Eriobotrya japonica), mely ehető, és a közepében egy nagy, fénylő mag található, a törökök viszont érdekes módon máltai baracknak nevezik. 

Hazai szamárkenyereink rokona, az Echinops ritro:

Illetve relatíve későn volt vitézvirág (Anacamptis pyramidalis) dömping:

Volt néhány lencsevégre kapott állat is: még a korábban ismertetett látonya-túra alkalmával láttuk a sárga billegető fekete fejű török alfajának (Motacilla flava ssp. feldegg) hímjét énekelni:

Egy másik látonyakeresés alkalmával meg kis lilék (Charadrius dubius) nyomultak a szántón:

Voltak bikapók (Eresidae) kisfiúk és kislányok is: 

A tengerparton pedig természetesen tarisznyarákok nyomultak:

Ahogy véget ért a hivatalos tanév, elindultunk a maradék napjainkra délre, hogy még kapjunk egy dél-törökországi életérzést is. Sajnos egy eltolt török vizsga miatt később tudtunk csak elindulni, mint akartunk, így ki kellett hagyni például Leszboszt, ahova én el szerettem volna menni. (Mondjuk a nagy orchidea-dömpingnek már rég vége volt, de na...)

Mivel 7-én már repültünk vissza, a túra így 4 napos lett május 31-től kezdve, sátorral, stopposan. A megállók a fuvarok miatt Akcay, Izmir, Efesos, Hatay lettek, illetve a végső cél a túra közben kiderült, hogy Dalyan, illetve az itt található tengeri teknős védelmi központ lesz. (Linkelek egy angol nyelvű oldalt, de majd később írok még róla.) Mónika már járt Dalyanban, és eszünkbe jutott, hogy vissza lehetne menni, mivel a tengeri teknősök már bőven tojást raknak, aztán hátha le lehetne őket tartóztatni. Na de szépen, sorjában.

(Útvonaltérkép)

Az indulásunk után nagyjából Akcayig jutottunk, estére fordult már az idő mikor megérkeztünk, habár későn is indultunk. Igazából már javában kacsingattunk valami erdő felé, hogy sátort verjünk, meg ilyenek, de a fiatal kolléga, aki felvett, olyan szívélyesen invitált az édesapja teázójába, hogy nem tudtunk ellenállni. Itt jól megitattak minket teával, és közben a szegényes török tudásunk, a google fordító, illetve a vendéglátóink gazdag tulajdonnév ismerete miatt egész korrektül megbeszéltük a nemzeteink testvériségét, híres magyarokat, törököket, a történelem főbb eseményeit. Aztán mikor táplálékkal kínáltak, és mi visszautasítottuk, a következő mondatot olvashattuk le valamelyik török okostelefonjáról: "Muszlimok vagyunk, szintén Attila leszármazottai, nem kérünk pénzt tőletek". Úgyhogy jól megvacsoráztunk, majd széles mosolyok és ismételt invitálások kíséretében szélnek eresztettek. Az éjszakát egy olajligetben töltöttük, ahol azonban reggel kiderült, hogy a fák már régóta be vannak csavarodva:)

Stoppoltunk tovább, és több kisebb fuvar után (az egyik fiatal úr felhívta utazás közben az angolul beszélő barátját, hogy az elmondhassa nekünk, kamiont sose intsünk le, mert veszélyes lehet) egy bizniszmen vett fel minket, aki elvitt egészen Izmirig. Ez egy kvázi fél napos út volt, esteledett, mire odaértünk, így az úr felajánlotta, hogy aludjunk nála. Mi viszont mentünk tovább még volt idő, reménykedtem, hogy összeszedünk valami érdekességet, így Izmirben fogtunk egy buszt, és elmentünk Selçukba, ami az ókori görög város, Efesos helyén található. Efesosból egész sok emlék maradt fenn, és akkor most elképzelheti mindenki az ókori templomokat, köves utakat, épületek fennmaradt alapzatát, amfiteátrumot, oszlopon fészkelő gólyát...

Azonban előbb még túl kellett élnünk egy éjszakát, ugyanis sötét volt, mikor leszálltunk a buszról. A legközelebbi domboldal felé vettük az irányt, de vaksötét lett, így mentőötletként elkaptam egy a kertjének hátsó részén szöszmötölő öreg muszlimot, és mindenféle lírákat ajánlottam neki, hogy a kertjében éjszakázhassunk. Ő természetesen ingyen is megengedte, úgyhogy a hátsó kertjében található vegyes mandarin-narancs ültetvényben töltöttünk az éjszakát, zöld varangyok társaságában. De előbb szotyiztunk velük együtt, próbáltunk beszélgetni (amennyire ment), és aztán feltűnt egy érdekes különbség az általam tapasztalt eddigi magyar idősebbek attitűdje, és az idősebb muszlim törökök viselkedése között: ezek az emberek játszottak, kártyáztak, bömbölt a zene, nevettek, mosolyogtak, és érdeklődtek sokat. Elaggott testükben örök fiatal lakozott. Nem egyszeri esemény volt az ő országukban, ez teljesen biztos. Jó volt velük lenni. Reggel természetesen megetettek minden földi jóval.

A reggeli utáni búcsúzás pedig különösen feldobta a napomat. Mindenkitől egyesével elköszöntünk, a törökök jól megszorongattak bennünket, adtunk egymásnak puszit, és mikor odaértem a legidősebb nénihez, végig sem gondoltam, már kezet is csókoltam neki. Ezt a törökök széles gesztusokkal, mosollyal, hátbaveregetéssel nyugtázták, nekem pedig ahogy feltettem a kérdést, hogy miért is tettem? egyből le is esett: azt láttam Törökországban az ott töltött hónapok alatt, hogy ők szeretik és tisztelik a családot, szeretnék összetartani, mert fontos a családi egység, és az öregeknek is megadják a kijáró tiszteletet. Egy szóban tudnám ezt összefoglalni: hitelesség. Időtálló és erős a családi struktúrájuk, ezért hitelesek, miközben köszöntik egymást, a fiatalabb megcsókolja az idősebb kezét, és a homlokához érinti, és látszik rajta, hogy baromira komolyan gondolja! Ez adja meg a vallásuk, a vallási szertartásaik pikantériáját, különlegességét a nyugat számára: ezek komolyan gondolják amit csinálnak! Nem üresedtek ki a szertartásaik, a rituáléik! Nem azt akarom mondani, hogy az ő Istenük erősebb, hanem azt mondom, ha bálványozzák az istenüket, azt a legtöbben komolyan-hitelesen-érzésből teszik, és ez érződik. Ugyanakkor tehetik, mert egyszerre teszik! Az Ezan ereje tulajdonképpen abban lehet, hogy a fix időpontokban sugárzott imára hívás komoly érzelmi-szinkronizációs erővel bír, mindenki egyszerre végzi el ezt, vagy teljes valójában a dzsámiban, de akár otthon is az imaszőnyegen, aztán legyen akárhogy, mindig érzi a muszlim, hogy nincs egyedül ebben a pillanatban! Biztos vagyok benne, hogy komolyabb közösség kreáló és fenntartó erővel bír e faj számára az ilyen módon végzett esemény, bármilyen keretbe is legyen foglalva, mint bármi egyéb tevékenység. És én ezért csókoltam meg az öreglány kezét, mert ehhez a hitelességhez, erőhöz akartam tartozni, ezt a hitelességet figyeltem kívülről, irigykedve egész török tartózkodásom alatt, és most alkalmam nyílt arra, hogy komolyan elvégezzek egy apró rituálét, nem csak egy foghegyről odaböffentett kézcsókot, vagy egy kiüresedett miatyánkot, aminek semmi ereje nincs a legtöbb esetben, és ha egy pillanatra is, de ehhez a hitelességhez tartozzak! Ezt akarta a tudattalanom mikor végig sem gondoltam, már megtettem a dolgot. Nem tudom, értitek-e...

Búcsú után nyomultunk a városba, Efesosban láttunk egy nagyvirágú liliomfát (Magnolia grandiflora), a kis képen is talán látszódnak a nagy virágai:

Efesos romjai közé a Trójában csináltatott Müzekartunkkal ingyér bejutottunk, ahol jól kibámészkodtunk magunkat rom-ügyileg, de a fő attrakció egy babateki volt, aki különös érdeklődést mutatott a vélhetően tápanyagokban gazdag pipacsszirmok iránt, a zöld növényi anyag mellett úgy ment el, mintha zsinóron húznák, mikor Mónika tartotta neki a szirmokat:)

Itt miután kellően szétté olvadtuk magunkat a teknőstől, stoppoltunk Aydın-ig, onnan pedig éppen elkaptunk egy buszt Hatayba. Hatayban ismét stop következett, este ott akartunk lenni Dalyanban, ami tulajdonképpen sikerült is, de ott aztán jött a feketeleves: az ottaniak nem fognak semmit sem csinálni az érdekünkben, nem jönnek elénk, nem is akarják, hogy ott aludjunk, mivel egy prof. így döntött. Ezt csak később értettem meg. De a vége az lett, hogy kempingben aludtunk, Dalyanban. A város maga egyébként súlyosan turista sújtotta övezet, egyrészt az itt fészkelő két tengeri teknős faj, az álcserepesteknős (Caretta caretta), illetve a közönséges levesteknős (Chelonia mydas) miatt, valamint a város tövében emelkedő hegyeken látható líciai (egy régmúlt geopolitikai régió) kőbe vésett sírok miatt.

Reggel aztán kistoppoltunk a tengerpartra, és Mónika másodjára, én először pillantottam meg a földi paradicsomot... a google maps talán segít, hogy jobban el lehessen képzelni a helyet.

Az ottlétünk azonban anélkül végződött, hogy kiengedtek volna minket a partra: illetve engedtek, de nappal. Este 8 és reggel 8 között zárva van a part, mert védett a turisták túlzott jelenléte miatt, ami azért bosszantó, mert 25 fészkelőhely közül 2 védett, és mi az egyikbe belefutottunk. Ottlétünkből fél nap azzal ment, hogy mindenféle lehetséges módon könyörögtünk az ottaniaknak, hogy hadd menjünk este ki a partra, de hiába. Egy prof dirigál, ő csak önkénteseket enged ki a partra, mindenféle jöttmenteket nem, de leesett miért: az önkéntesek súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy ők ott lehessenek. Ha mindenféle turista is megkapná azt a lehetőséget, hogy kijusson a partra, nem kellene önkénteskedni egyeseknek ha teknőst akarnak látni, akkor meg nem jönne be a sok lóvé. Szóval kiűzettünk a paradicsomból a mocskos péinz miatt. 

    

A szikes tó, szemben a part látható:

 Visszanézve a partról, a bal szélen látható karó egy teknősfészket jelöl

A szikes tó egy része a partról fotózva

A bícs elején tábla jelzi, hogy vigyázzatok a tekikre, meg ha rácsot láttok szintén, természetesen rács egy darab sincs kihelyezve:

A dalyani tengerpart

Salicornia (sziksófű) minierdő a szikes-tó partján

Szóval mint látjátok, ez a világ egyik helye...

Rajzoltam egy térképet ezekhez a fotókhoz, mi hol és milyen irányban készült:

Miután kiutáltak minket, úgy döntöttünk, még egy napot a tengerparton töltünk, viszont ide már nem akartunk visszajönni, elmentünk így Marmarisba. Éjjel kaméleont akartunk keresni, ezért szerettünk volna a tengerparton aludni. Elstoppoltunk tehát ide (jellemző a törökök jófejségére, hogy úgy álltak meg nekünk egy ötszemélyes autóval, hogy négyen ültek benne...de elvittek:)). Útközben egy bővizű folyón vitt át az utunk:

Ez a hely is turista sújtotta, de azért korzóztunk egyet: elmentünk a kikötőbe, ettünk egy dürümöt, szétnéztünk még egy kicsit, majd a tengerparton kerestünk szállást magunknak. Kaméleon éjjel természetesen nem lett, de a reggeli ébredés azért jól nézett ki:

Illetve itt figyeltem fel a virágzó mirtuszokra (Myrtus communis), eszméletlen jó illata van, talán emlékeztek a Vaporubra amit kenegetni kell nehéz légzés esetében a mellkasra, na pont olyan finom...akit érdekel, hoztam belőle haza, szagmintáért lehet jelentkezni:)

Itt aztán eltöltöttünk még egy fél napot a busz indulásáig: ettünk többek között töltött káposzta konzervet, amit a helyiek mint kiderült, "levannak szarvá"-nak hívnak:)

Ezután felültünk a buszra, kb. 8-9 óra alatt Canakkaléban voltunk, ahol a maradék 1,5 napot papírozással töltöttük az egyetemen, hogy aztán hazarepüljünk.

A fent beígérttel ellentétben nem fogok most mindenféle gondolatokat megfogalmazni, majd legközelebb. Szóval még két poszt lesz gyártva minimum, az egyik ez az említett agytorna, a másikban pedig reményeim szerint Mónika prezentálja majd az elvégzett Campus Hungary ösztöndíját...de ez legyen meglepi:)

Uff!