Güle güle!

Kedves mindenki! Az utolsó bejegyzés következik. Kicsit hosszúra nyújtottuk a végjátékot, ami tulajdonképpen mutatja, hogy bizony bennünk is még nagyon elevenen élnek a kinti élmények, holott már fél éve hazajöttünk.

Pont valamelyik nap jutott eszembe, hogy ez a 4 hónap bizony milyen sokat adott, és milyen meghatározó volt! Ott éltünk, nem csak nyaraltunk, hanem beépültünk a mindennapokba. Ezekből a mindennapokból idézek fel pár kiemelkedő pillanatot, remélem, nem gond, ha csak úgy leírom őket, ahogy eszembe jutnak.

Ugye tanulni (hivatalosan legalábbis) mentünk Canakkale-ba, és nagyon örültem neki, hogy az eddigi egyetemi éveimmel ellentétben ebben a félévben volt kedvem tanulni. A könyvtár, amiről az első bejegyzésben láthattatok is képet, például nagyon inspirálóan hatott rám ezen a téren! És egy számomra nagyon kedves tárgy, ami a tengeri teknősök biológiájáról szólt. A tanárnő, aki tartotta, nagyon komolyan vette, minden órára készülni kellett, el kellett olvasni 1-1 fejezetet egy könyvből, meg kis prezentációkat készíteni, a végén egy könnyebb vizsga is volt. Más Erasmus-os egyetemeken nem tanulhattam volna a tengeri teknősökről, így (utólag visszatekintve is) nagyon megérte ebbe a városba mennem. Óra keretein belül pedig szép lassan különféle formákban sikerült megismerkednem magukkal a teknősökkel is. Először csontokat kellett megtanulnom, mi micsoda, és hogy kell őket a helyükre illesztgetni. Aztán egyik órán kimentünk az egyetem egyik épületekkel körülzárt kis zöld területére (ahol egész tavasszal nagyon sok kis tekit találtunk és fotóztunk). Namost, ezt a területet arra használják, hogy ha értesítik őket civilek, hogy találtak egy partra sodródott teki tetemet, akkor azt elhozzák ide, berakják egy zsákba, és jól elássák. Hadd pihenjen pár hónapot, hadd aszalódjon, bomoljon a tetem. Hát, a zsákban annyira nem bomlik, úgyhogy amikor sok hónap után kiveszik, még teljesen ép. Szóval az egyik tengeri tekis órán, márciusban, azt néztem meg, hogy ássák ki az előző év augusztusa óta ott fekvő tetemet. Kicsit szétszedték, megnézték, milyen állapotban van, aztán beletették, úgy zacskó nélkül, egy betonmedencébe, hadd álljon ott még pár hetet, hadd járjanak rá a legyek és bogarak csemegézni…  (Vannak képek a műveletről, de inkább nem borzolom a kedélyeket.) Ennél azért kellemesebb látvány és szagélmény volt, amikor Tahtakuslarban, egy Canakkale-tól délre fekvő kis faluban, egy magángyűjteményben felkerestük az egyetlen törökországi kérgesteknőst. Ez az állat még mindig nem volt élő, viszont nagyon szépen (habár kezdetleges és amatőr módszerekkel) kipreparálták. Azért számít különleges „darabnak”, mert Törökországban ez a teknősfaj nem fészkel, csak ritkán mutatkozik meg a török vizekben. És mert hatalmas, 1,5-2 m-es, 500-600 kg-os gyönyörűség, a legnagyobb tengeri teki faj.

A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor, míg Viktor Bergenben járt, engem a tanárnő elküldött nézelődni Dalyanba. Dalyan Törökország dél-nyugati részén lévő kisváros, vagy inkább falu, és arról híres, hogy itt van (ha jól emlékszem, az egyetlen) tengeri teknős mentő központ Törökországban. Márciusban töltöttem el itt egy hetet, ebben a csodálatos környezetben, és segítettem pár ott dolgozó és önkénteskedő lelkes fiatalnak. Amikor ott voltam, öt felnőtt teknőst, négy Caretta caretta-t és egy Chelonia mydas-t gondoztak, mind sebesült volt, és a központban gyógyították, etették őket. Vagy a hajók, csónakok propellere hagyott nyomot a (jobb esetben) hátpáncéljukon, vagy hálókba, halászdrótokba akadtak, ami rágabalyodott az egyik lábukra, és sok esetben már a végtagot nem lehetett megmenteni.

 

De ha a sérülésből fel tudnak épülni és megerősödtek, nyáron visszaengedték őket a tengerbe. Viktornak sokat meséltem az itteni tekikről és magáról a helyről, így amikor az utolsó törökországi hetünkön leindultunk délre, útba ejtettük Dalyant is, hogy ő is megnézhesse magának.

Míg Canakkale-ban voltunk, megpályáztam egy ösztöndíjat, amit el is nyertem, így júliusban visszatérhettem Dél-Törökországba, hogy betetőzzem a tengeri teknősös élményeimet. Erről sok oldalnyit tudnék írni, inkább bele sem kezdek, sosem lenne vége a bejegyzésnek. Röviden csak annyit, hogy Caretta caretta fészkeket monitoroztam egy fiatal törökökből és külföldiekből álló önkéntes csapattal. Dalyannal ellentétben itt nem felnőtt, hanem a tojásból éppen hogy kibújt tekikkel kellett (nagy duzzogva J ) foglalkozni. Szívesen mesélek bárkinek, akit érdekelnek a részletek.  

 

Bizony, Törökországban nagyon jókat lehet enni! A legjobban a saláták hiányoznak, mindenhez adták. Hiányoznak a gyönyörű selyemsálak és színes táskák; sose voltam egy shoppingolós fajta, viszont Törökország kihozta belőlem ezt is! Meg életem első kávéját (igen, még sosem ittam kávét előtte), egyenesen egy igazi török kávét!  És a bazaar hangulata… egyetlen magyar piacéhoz sem hasonlítható! 

Egy este erejéig volt egy kiscicánk. Sibel hallotta a csukott ablakon keresztül, hogy sír. Mikor lementünk érte, az egyik ház előtt parkoló kocsi alól kellett kiszedni szegényt. Be is vittük a házba, etetés-itatás után kapott éjszakára szállást az erkélyen. Másnap viszont el kellett búcsúzni tőle, mert Sibel nem szerette volna befogadni, hisz nem tudott volna róla hosszú távon gondoskodni. Egy másik nap egy fecskét vettünk gondozásba, Viktor találta valahol, valószínűleg egy macska támadhatta meg, mert hiányzott az egyik szárnya. Elvittük az állatorvoshoz, aki persze nem tudott szegénnyel mit kezdeni. Éjszakára beletettük egy dobozba, miután megetettük. Másnap reggelre szegényke elpusztult.

Innen jutott eszembe, hogy nem csak állatorvoshoz volt szerencsém. „Kíváncsi voltam”, milyen egy török nőgyógyászati vizsgálat. Ki vállalta volna még be rajtam kívül? J Végül is nem volt sokkal vészesebb, mint itthon, ugyanolyan lekezelőek és flegmák az orvosok és az asszisztensek. A higiéniai viszonyok viszont rendben voltak! És megnyugodtam, mert angolul legalább annyira tudott az orvos, hogy tőmondatokban elmondja, mi a baj, és mivel kezeljem. Viszont ami már kevésbé van rendben, az az, hogy Törökországban a nők nem foglalkoznak magukkal és nem mennek el az itthon évenként ajánlott szűrésre. Vagy ha el is mennek valamilyen panasz miatt, sok esetben az orvos nem vizsgálja meg őket, csak a tünetek szóbeli közlése alapján írja fel nekik a gyógyszert. Szerintem ennek a vallásuk az oka. Nyilván ha sokan kendővel eltakarják a hajukat, vagy az arcukat, más helyeken sem szívesen mutatnák meg magukat, még orvosnak sem. Tehát a vizsgálat opcionális; én is dönthettem volna úgy, hogy nem akarok vizsgálatot, na de így hogy érezheti magát az ember biztonságban?

Visszatérve az állatokhoz; élveztem, hogy mennyi teknőst lehetett felfedezni, bármerre sétáltunk. Kicsiket, nagyokat.

És Canakkale város közepén, egy forgalmas főút melletti ház kertjében a fán ülő kakas látványát! Az esti orchideafotózást elemlámpával, kóbor kutyák ugatásával kísérve, amitől azért zeneileg jobb élményt nyújtottak a rádiókból szóló romantikus török pop dalok, amiket viszont unásig voltunk kénytelenek hallgatni, bármerre jártunk, buszon, egyetemen, boltokban, mindenhol. Mégis megszerettük, mert tökök dalok voltak.

Itt jön a képbe kedvenc zenei élményem. Jó, a Metallica koncert is kedvenc élmény volt, a kettőt nyilván nem lehet összehasonlítani. Mégis, a maga műfajában azóta sem tapasztaltam ehhez foghatót! A törökök tudnak élni! Ezt főleg később, Dél-Törökországban a fészekmonizorozásos táborban éreztem, ahol sok törökkel összebarátkoztam, és ahol szinte minden este ment a gitározás, kongázás, éneklés (mindenki, de mindenki énekelt!!!), de itt Canakkale-ban is megvolt az előszele. Beültünk egyik este egy élő zenés szórakozóhelyre, és forró csoki iszogatás közben hallgattuk az egy gitárosból, egy kongásból és egy énekesből álló csapatot. Lightosabb akusztikus török rockzenét játszottak. Ők is láthatóan élvezték a saját zenéjüket, de a közönség…! Élvezetes volt figyelni, hogy mindenki ismeri a dalokat, mindenki vigyorog, énekel, aztán egyre többen állnak fel az asztaltól, és nemsokára olyan össznépi táncolós vigasság kerekedett, hogy egy lagzi is megirigyelhetné! Összekapaszkodott ismerős-ismeretlen, a lányok a hastáncra jellemző mozdulatokkal, a fiúk inkább a magyar néptáncok lépéseivel örömködtek, és így ment ez nagyon sokáig, míg már mindenki kifáradt, visszaült a helyére, de egy legény még talpon maradt, és láthatóan olyan extázisba került, a közönség meg annyira tapsolt és őrjöngött, á, hihetetlen volt!!!!

A tanárok, mint Erasmus-osokat, és mint magyarokat, duplán a tenyerükön hordtak minket,

sőt, nem csak ők, de több egyetemi alkalmazott is, az utolsó napjaink egyikén pl. az egyetem egyik büféjében ingyen kaptuk a friss halas szendvicset. Azért ingyen, mert már nem volt nálunk készpénz (lévén az ottlétünk legvégén jártunk, és készpénzt kivenni drága mulatságnak számított), kártyával meg nem volt lehetőség náluk fizetni. Ez is mutatja, hogy a törökök mennyire de mennyire aranyosak! Na meg, tudom, hogy Viktor az előző bejegyzésben leírta, de nekem is muszáj itt megemlíteni azt a sok kedves gesztust, hatalmas segítséget, amit kaptunk a stoppolások és sátorozások alkalmával! Az utolsó hetünk, stoppolással, kocsikázással, stoppolással, kocsikázással, sátorozó hely kereséssel, sátor felállítással, a környék felfedezésével, alapvető élelmiszerek (kenyér, kenősajt, alma és víz) beszerzésével és elfogyasztásával telt, gyönyörű tájakon...

Ezt a hetet leszámítva azonban nem kirándultunk sokfelé az országban, viszont a lakásunkhoz közel a város szélén volt egy hely, ahova szívesen ellátogattam. Kecskés helynek hívtam, mert itt szokta legeltetni egy nagyon öreg bácsi a kecskéit. Igazi mediterrán hangulatú dombok, amikor ott sétáltam, úgy éreztem magam, mintha az ókorba csöppentem volna vissza. A Kecskés helyen kívül nekem is Dalyan természeti képe tetszett a legjobban abból, amit Törökországból láttam eddig,

amit viszont hiányoltam, hogy nem tudtunk kicsit mélyebben bemenni az országba, be a magas hegyek közé. Mégis sokat voltunk terepen Canakkale környékén, és szó szerint minden követ felforgattunk, hogy lássunk valami érdekeset (leginkább talajlakó hüllőket, amik a kövek alatt melegszenek fel, de sajnos ilyen állatokhoz nem volt szerencsénk).

Dalyanban történt, hogy a tengerparton sétálva szembe jött velem egy 6 tagú család. De nem apuka, anyuka és 4 gyerek… hanem apuka, 4 anyuka, és egy gyerek. Apuka bő hosszú, földig érő fehér, anyukák ugyanilyen, csak fekete ruhában, az anyukák az arcukat is eltakarták, csak a szemük látszott ki, apukának meg szüksége volt egy drága, arany(ozott) keretes napszemüvegre. Lassan sétálgattak, az anyukák időnként meg-megálltak és felvettek a partról egy színes kagylót, míg a gyerekük közöttük rohangált. Valószínűleg szaudiak voltak, ugyanis a törököknél nem megengedett háremet tartani.

Az angoltudásunk sajnos nem fejlődött annyit, mint fejlődhetett volna egy nyugat-európai, sőt, egy angol anyanyelvű országban. Ezt így utólag nagyon sajnálom. Cserébe viszont kaptunk pár török nyelvleckét, és elmondhatom, már csak az érzelmi töltet miatt is, igencsak megkedveltem a török nyelvet.

Ó, a tenger! Nagyon megszerettem! De úgy érzem, egész máshogy viszonyulok hozzá, mint ha csak tipikus tengerparton napozós és tengerben lubickolós emlékeim lennének róla… inkább nem érzelgősködöm, lehet, hogy sok olvasónak nem tetszene. 

Örülünk, hogy olvastatok! :)